1. fejezet – Két világ között

Elkezdett esni, hallgattam, ahogy a szél egyre inkább megtépázza a fákat, majd lustán kinéztem az ablakon. Természetesen csak sötét árnyakat, és örvénylő zöldesszürke masszát láttam. Egyre hangosabb volt az eső és ez jótékonyan hatott rám -kissé megnyugtatott, de a rosszkedvemet már csak az álom tudta elűzni.

Egy hatalmas csattanásra keltem fel. Azonnal kiugrottam az ágyból és kinéztem a sötétségbe. A szemem csak megkésve alkalmazkodott a hatalmas sötétséghez, majd az eddigi erőlködésemet egy hatalmas villám világossága szakította meg. Félig vakon, és káprázó szemekkel -szentségelve kezdtem el újra a műveletet. Bosszúsan állapítottam meg, hogy egy kidőlt fa épen az én ablakom mellé dőlt, éppen csak megkímélve az üveget. Hát ez fantasztikus! Ilyen az én szerencsém. A hatalmas akácot a szél még inkább elkezdte tépni, rám hozva a frászt, hogy oldalra csúszva mégiscsak az ablakom korai halálát okozza. Az öltözködés soha nem volt az erősségem, de most egy perc se telt bele és magamra rángattam egy farmert, meg egy fehér kötött pulcsit és rohantam kifelé az esőbe. A családom minden tagja békésen aludt -nem lett volna szívem senkit felkelteni, habár eszembe sem jutott bárkinek is a segítségét kérni és én egy szál farmerben, esernyő vagy kabát nélkül léptem ki a sötétbe.

A szél és a nyár ellenére nagy hideg hamar megtették az előre megjósolható hatást -körülbelül két másodperc után vacogva kerültem meg a házat, és botladozva kerültem ki a nagyobb pocsolyákat. Nem sok sikerrel...Ez jellemző! A cipőm elég gyorsan -még magamhoz képest is hamar átázott, a ruháim is csuromvizesen tapadtak a bőrömre. Utáltam ezt az érzést, és legszívesebben lekapkodtam volna magamról a ruhákat vagy legalábbis bementem volna a házba átöltözni, de már nem fordulhattam vissza. Ennél sokkal kitartóbbnak, és ezerszer harciasabbnak tartottam maga, semmint egy ilyen semmiség visszatartson a tervemtől. Bár ebben a pillanatban közel sem tűnt semmiségnek.

Az eresz alá húzódva próbáltam kikerülni az ömlő esőcseppek sokaságát miközben az ablakom felé araszoltam. A hatalmas villámlásokat eltekintve teljes sötétségben értem el a fáig, ami vészesen közeledett az ablakom felé csúszva. Elég félelmetes látvány volt, meg kell hagyni. Megragadtam az egyik nagyobb ágat és minden erőmet beleadva próbáltam magam felé húzni, amivel csupán annyit értem el, hogy más csak húsz centimétert kellett elvonszolni, nem pedig huszonötöt. A fa nagyon nehéz volt, és ömlött róla a víz és a tapintása ragadós és nyálkás volt- szóval elég undorító és biztosságra sem volt a legtökéletesebb, de erősen rántottam meg. És ez volt a vesztem. Az idő lelassult. Mindent pontosan, tökéletesen és részletesen láttam és halottam, a lehető legmélyebben érzékeltem magam körül mindent. A szél sós és fűillatú, enyhén hűvös. Az ég elsötétült, a csillagok komorak és feketék, az ég pedig a fekete és a sötét szürkéskék között örvénylett. Az arcomon éreztem az esőcseppeket és meglepően langyosnak hatottak. A fa zuhanása pedig életem egyik legszebb látványa volt. A nagy sötétzöld fa leveleiről milliófelé szóródtak szét az ezüstszínű cseppek és a telihold millió csillaggá változtatta. Csodálatos volt és egyszerre félelmetes. Éreztem, hogy ez lesz az amit utoljára látok, de egyáltalán nem bántam. Már akkor elbúcsúztam az élettől, amikor zuhanó testem még le sem ért a nyirkos földre. Vártam a becsapódást.

Nem jött.

Abban a pillanatban egy hirtelen és mennydörgő morgás szaggatott bele az éjszaka csendjébe. És szemeim előtt két hatalmas és intelligenciától csillogó szemet láttam meg először. A szemek kékek voltak, és bennük liláskék árnyalatok áramlottak. Először arra gyanakodtam, hogy meghaltam. Igen, ez lenne a legvalószínűbb. A zuhanó faág emléke beleégett az emlékezetembe, és az a csodálatos káprázaté is, amit utána éltem át. A faág azonban még mindig felettem tornyosult, de a farkas saját testével tartotta fent. Megmentett-suhant át az elmém legmélyebb zugán egy sóhaj. Talán ez volt az a pont amikor megállt az idő, ha lehet még jobban és én belemerültem a magával ragadó szempárba. A farkas szürke és fekete volt, egy isteni tünemény. Hatalmas testével megdöbbentően könnyen tartotta kidőlt akácot, és közben nézett. Forró lehelete az arcomba csapódott, kissé megmelegítve. A nyugalom és béke érzése elfogott, teljesen biztonságban érezte magam. És pont egy farkassal, amikor én nem igazán vagyok állattartó. Persze nem mondanám, hogy nem szeretem az állatokat -de ez közel sem jelenti, hogy van velük tapasztalatom. A feléjük való szeretetem kimerült abban, hogy nem tartottam őket – valószínűleg nagy szerencséjükre, mindemellett a körülöttem élő és élettelen természetet tisztelem és védem. Ennyire közel még sohasem voltam egy állathoz. Állat!! Állat vajon? Tud így nézni egy állat? Ez a káprázatosan szép kék szempár, amiben megtaláltam mindent egy pillanat alatt amit kerestem, okos csillogó tekintet, ami talán még most is üzen nekem. Nem tudom meddig voltunk így, de még a hideget sem éreztem. nem akartam elmozdulni. legszívesebben köszönetet mondtam volna, és kezeimet a bundájába fúrva ölelném magamhoz ezt a lényt. Még magamban sem tudtam állatnak nevezni. Ehelyett csak néztem mozdulatlanul, mint akit hipnotizáltak-végeredményben tényleg elbűvölt.

Felnyújtottam a kezem és abban a pillanatban velőtrázó vonyítás tépte szét a csendet. A kezem nem ért el hozzá amikor egy hatalmas ugrással odébb termett és hátáról a fát levetette. A fa kis pálcikaként esett a tócsába és kettőt pattanva elgurult a kerítésig. Megdöbbenve húztam vissza a kezemet a nyílt ég felől és felülve ránéztem.

– Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél.-Nem tudtam, hogy megérti-e, de éreztem, hogy bánnám, ha nem köszönném meg.

A köszönetem hallatán remegés futott végig rajta, és mintha  egy mosolyt láttam volna. Persze ez képtelenség, azt hiszem....Bár a mostani után, át kell gondolnom, hogy miről mit hiszek. 

Szemét lehunyva, első lábait kissé előretolva a sárban hátrahelyezte a testsúlyát, és fejét lehajtotta a mellső lábaihoz megfeszítve.

Udvarias farkas....Aztaa...

Meghajolt... Megtisztelt.Ez képtelenség!

Bennem sikítottak a gondolatok, és legszívesebben azon nyomban üvöltve szaladtam volna ki a világból. Nem, nem féltem. Nem is döbbentem meg, habár ez kis mennyiségben jelen volt az érzelmi palettámon. Egyszerűen hihetetlenül, képtelenül és irracionálisan dühös voltam. Persze nem a farkasra. Az összes emberre és főleg férfira. Mert összességében nem kaptam még ennyi biztonságot és tiszteletet senkitől, talán csak a családomtól. Éreztem, hogy az elfojtott harag könnyei lefolynak az arcomon, és reméltem, hogy a farkas ezt hálakönnyeknek tudja be. Tulajdonképp azok is voltak, de egy egészen más értelmezésben. Mért egy farkastól kell ezt megkapnom?

Újabb fülsüketítő vonyítás és farkas egy utolsó pillantás kíséretében eltűnt egy hatalmasat ugorva. Vágyakozva néztem utána. Megmentett. Akkor még nem tudtam, hogy életem abban a pillanatban végleg megváltozott.

Nem tudom meddig ültem a hideg földön, a nyálkás és tocsogós sárban. Bámultam ki a fejemből. Egyik pillanatban a gondolatok elárasztottal és ellenállhatatlanul sodródtam, a másikban meg….tényleg csak bámultam, és üres tudattalan szemekkel néztem meredten magam elé.