4. fejezt - Szerencselánya

Tiltakozó szavaimba és sikításaimba egy idő után farkasüvöltés társult. Meglepve kaptam fel a fejem, és még erősebben szorítottam össze a lábaimat. Nem!! Nem engedem, hogy megerőszakoljon.

A remény újult erővel tört rám. Nem fogja hagyni, hogy bántson...

-Segííts!! Kérlek sieeess!! - Kiabáltam reménykedve és a sok sikítástól berekedt hangon.
-Segíts!!!-Próbáltam leküzdeni a szorító kezet, és farmerom cipzárától minél messzebb  lökni a  kezét.

Egy pofon lett a jutalmam. Nem bántam.A fájdalom égőn kuszott fel arcom bal felére, forrósággal elárasztva.

Láttam, hogy James nem tudja, hogy kinek kiabálok.


A farkas hátborzongató hangokat adott ki. Már tudtam, hogy nincs mitől félnem. James azonnal felállt és hátrálni kezdett.Én azonnal felpattantam és Jamesnek hátat fordítottam.

James elment -jobban mondva ezt sejtettem-, és ezek után nem hinném, hogy valaha vissza merne jönni.


Ugyanaz a lény,hajszálra ugyanaz, aki tegnap, de most pofája hatalmas vicsorba torzult, és olyan hangot adott ki, hogy minden épp eszű élőlénynek a meghűl a vér az ereiben. Szőre felborzolódva, szemeiben eltökéltség és izzó düh.

James számára ez a kép valószínűleg a legfélelmetesebb rémképek közé fog tartozni élete végéig. Irdatlan nagy, acél-izmos,és vadság és düh....Nekem ez egészen mást jelentett.

Büszkén néztem Rá. Boldog voltam. Biztonságban.Vele.

Elkezdtem rohanni felé. Láttam a szemeiben a megdöbbenést, nem ezt várta. Kitárt karokkal sírva öleltem át a fejét, és szőrébe belemarkolva arcomat a bundájába fúrtam.

Nem tudom meddig sírtam.De Ő hagyta, hogy megnyugodjak. Fejét a nyakamra fektette, éreztem hatalmas súlyát.

-Köszönöm. Megint megmentettél.-Még erősebben öleltem, legszívesebben örökké így öleltem volna. Nem tudom mi ütött belém, sohasem voltam ennyire közvetlen, hogy csak úgy odamenjek valakihez és megöleljem, de most valahogy minden gát leomlott bennem. De mi van ha rosszat fog rólam gondolni...Ez a gondolat megőrjített.

Azonnal hátrébb léptem és megigazítottam magamon a ruhát, elég ziláltam festettem.Kezeimen sötétkék foltok tanúsították, mennyit ellenkeztem. A felsőmet fentebb rántottam és elfordulva felhúztam a sliccemet. Ez annyira kínos. Szemeimből újra potyogtak a könnyek, és legszívesebben meghaltam volna, annyira megalázónak éreztem a helyzetet.

Talán ez volt ami miatt megmozdult. Felém lépett és oldalát az enyémhez dörzsölte.Szemeimből továbbra is potyogtak a könnyek. Lassan fordult elém, és szemeiben láttam a fájdalmat, megértést. Felém közelített és arcomról lenyalta a könnyeket.

A nyelve szabályszerűen égetett, lehelete is forró volt. A boldogság elemi erővel tört fel bennem, és nevettem. Igazán nevettem.
A szeretet hatalmas hévvel csapott le a szívemre. Irracionálisan boldog és szárnyaló voltam. Talán még ennél is több volt, kicsit úgy éreztem, mintha beleszerettem volna. De ez egy farkas, az isten szerelmére!! Nem!! Ez lehetetlen.

Megőrültél Scarlet! Szerelem?!!...

Arcom először lett elképedt, majd kétségbeesett, teljesen lesápadtam. A farkas is látta rajtam, azt hitte talán, hogy megijedtem tőle. Kicsit távolabb húzódott.
Pedig közel sem volt így. Ha tudta volna mit érzek, valószínűleg az ő arcán is meglepődöttség suhant volna át.

Éreztem, hogy térdeim felmondják a szolgálatot, bármennyire is tartottam magam, és erőlködésem ellenére sem tudtam a szememből elűzni az egyre homályosodó részleteket.Halk sóhaj hagyta el ajkaimat. Az Ő arca, már ha egy farkast lehet így jellemezni nyílt volt,és lelkének tükre kitágult a megdöbbenéstől, kérdő tekintetét az enyémbe fúrta.

Nem akartam megbántani, vagy, hogy tévesen következtessen valamire, ezért megpróbáltam a lehető legjobban uralni az arcomat.Talán egy mosolyra is futja....remélhetőleg nem vicsor lesz belőle, gondoltam enyhén ironikusan.

Egy utolsó mosoly kíséretében elájultam. Szemeimet lehunyva az utolsó kép két csillogó, könnyes kék szempár volt.

3. fejezet - Valami vége, valami kezdete

Csengőszó. Gondolataimból kiszakadva fásultam mentem ajtót nyitni. James. Szerettem őt, de ő mindig csak bántott. Amint érezte a megbocsájtásomat, azonnal folytatta eddigi életvitelét. Fű, buli, haverok, köcsög pornófilmek, idegbeteg, erőszakos stílus. Ilyenné tette az élet 2 év alatt. Vagy ilyenné tettem én? Meglehet, hogy az én hibám.

Nem ilyen volt- a lelkébe szerettem bele, a csillogó zöld örvénylésű szemébe, abba, ahogyan rátekintett. Tisztelet és szerelem volt benne.

De ez már megfakult és egyre nehezebb volt vele lennem -most festés közben határoztam el, hogy vége kell, hogy legyen. Sajnáltam, de ez van. Valami megszakadt bennem, és alapból a bizalomhiánnyal sem tudtam megküzdeni.

Régóta küzdöttem, de néhány múltbéli tette a bizalom és biztonság könnyed szárnyaira nehéz súlyokat aggatott.Régen tudtam bízni, most nem.

Minden változik. Én is mássá váltam, de a lényegem ugyanaz maradt.

-Szia.-mormolta, miközben közelebb lépett hozzám,és én még mindig a mellkasát néztem.
-Szia.
Lehajolt és lágyan megcsókolt, nekem mégsem esett jól. Olyan érzés volt mintha helytelenül cselekedtem volna, mintha rossz lenne, amit teszek. Olyan érzés volt mintha hűtlen lennék. Hűtlen??!! A saját barátommal, a jegyesemmel? Akivel épp most próbálok szakítani?

Már másodperc alatt megpróbáltam elhitetni magammal, hogy csak a szakítás miatt érzem ezeket a szokatlan dolgokat. Nem igazán hittem még önmagamnak sem.

-Bejöhetek?.-Célzott arra, hogy még az ajtóban toporgunk mindketten.Nevetettem.

-Persze. Kérsz valamit?-Kis ideig töprengett majd megrázta  a fejét.

-Téged.-Gyengéden ejtette ki, és rajtam két érzés uralkodott el: düh és idegesség.

-Nos..-mondtam zavartan. -Az nem fog menni.-jelentettem ki határozottam.
-Miért? -Kérdezte vádlóan, szája remegett az elfojtott idegtől. És sem mertem képzelni mi lesz ha megtudja...

-Többé nem, mert vége. -A szívembe nagy fájdalom nyilat.Nem tudtam elhinni, hogy pont így kell véget vetni két évnek. És tényleg az "így"-en van a hangsúly. nem tetszik a mód, kizár a hideg és elönti a szívemet az apropó iránt érzett ellenszenv.
De elengedtem. Már nem szívom vissza a szavaimat, nem is tenném, ha lehetne se.
Arca zárkózottá, majd felderengett rajta a megértés.

-Vége?-Hangja már vészjóslóan dühös volt. Nem foglalkoztam vele. Sóhajtottam.

-Vége.-suttogtam elhalóan.

-De hát miért?-hangjában egy pillanatig hitetlenkedést és dühöt, és némi kíváncsiságot véltem felfedezni.

Lassan léptem be a konyhába és mentem el az asztalig, miközben James továbbra is mozdulatlanul várt engem.
Visszafelé már a telefonommal együtt mentem, és lázasan igyekeztem kikeresni a tegnapi képeket.

Megmutattam a képeket, amit tegnap este készített az egyik legjobb barátnőm Lilian. Szórakozóhely +fű+csaj+ James....

-Megcsaltál. Vége. Szakítok veled.-Tényszerűen közöltem, mintha éppen a legújabb baseballhírekről beszélgetnénk. Nem hagytam időt neki a szánalmas könyörgésre és magyarázkodásra, kiléptem mellette a szabadban.

Laza, könnyed anyagú lila spagettipántos felsőt és egy világoskék koptatott farmert viseltem. El is felejtettem: kissé telt vagyok, hosszú dús vörösesbarna hajam, és furcsa-kék szemeim vannak. Nem igazán szoktak belenézni. A bőrömet tekintve elég fehér vagyok. Szeretem az extrém ruhákat és mindig a kedvem szerint öltözködök. És vannak úgynevezett fűzős-napjaim, amikor csak fűzőt vagyok hajlandó felvenni.

A hajam azonnal az arcomba csapódott, és akaratlanul is összerezzentem a hideg szél érintésétől a bőrömön.Már halottam James hangját a hátam mögött.
-Kérlek..Scar..ne legyél ilyen. Nem is emlékszek erre.-Hangja elég fájdalmasan csengett, de én már nem tudtam ennek bedőlni. Nem emlékezik erre??!! És ez jelent bármit is azon kívül, hogy mekkora egy barom??
Láttam, hogy a düh elhomályosítja a látását, ujjperceit kifehéredve szorítja törékeny telefonomra. Közelebb lépett és én megijedtem.
-Sajnálom döntöttem. Már így is illékony volt a bizalom irántad.-Hangon határozottan csengett.
-Tee..szemét ribanc!!! Lépett felém közelebb dühtől szikrázó szemekkel. Én ösztönösen hátráltam.
-Ezért....-Nem folytatta, de keze lendült és eltalált. Sikítva rogytam guggolásba, kezeimet előretartva akadályoztam meg, hogy tiszta ruhámon ocsmány barna folt éktelenkedjen. Gyorsan álltam fel és futni kezdtem az erdő felé, miközben elmém azt fontolgatta, hogy biztos jó ötlet-e erre menni. Mert ha erre jön...

Rémültem futottam ki a kapun, a tisztás felé -legnagyobb félelmem és gyanúm beigazolódott, mert James követett.Átkozódva, és kiabálva szaladt utánam, és sajnos kettőnk közül mindig ő volt a jobb futó. Hátranéztem és már vele néztem szempárbajt.

-Scar...-Kezdte volna enyhíteni a haragomat és vele együtt saját bűntudatát. Egyik lábáról a másikra áll, de én közbevágtam.

-Nem. Nem érdekel, amit mondatsz!!! A cuccaidat összeszedtem. Vége!!! Fogadd el.Hagyj engem békén, nem akarok veled beszélgetni!! Megcsaltál és még te vagy az akinek feljebb áll és pofont osztasz?!!!!!-Hangon elég hisztérikusan csengett, és egy lépést tettem felé.
-Hogy képzeled ezt te James?? Mi a fészkes fenéért szórakozol velem? Fogd a cuccaidat és menj!!!-James szemei kikerekedtek, és hátrálni kezdett.

Fehér pólóban volt, és farmerban, alakját tökéletesen kiemelte ez a fajta öltözék mindig. Máskor talán ellágyultam volna, de most semmi ilyesmi nem volt.Főleg, hogy szemeiben semmiféle megbánást, vagy szomorúságot nem láttam.Dühöt annál többet.

Felém lépett és nagy valószínűleg újra meg akart ütni, de én kitértem elötte és egy jól irányzott rúgással a térdhajlatába elgáncsoltam. Sajnos nem volt teljes a diadal, mert csal féltérdre esett. Magamban szántam, hogy miért nem tud büszkeséggel és nemes erkölcsökkel távozni a színről. Két évet így lezárni...hát mindenesetre a véleményem gyökeresen megváltozott róla. Annyi szent!
-Hagyj!!!-Kiáltottam, és a fák visszhangozták.

A pillanat törtrésze alatt állt fel és lépett felém. Száját követelőzően az ajkaimra szorította és hevesen átölelt. Undor. Düh. Kétségbeesés. Erősebb mint én. Próbáltam ellökni de nem hagyta, éreztem hogy ágyéka az enyémnek feszül. Máskor egészen biztos nem így reagáltam volna..Minden erőmet bevetve egy kis távolságot toltam rajta, és elkezdtem sikítani.

-Segííítsééég!!-Ahogy egyre lentebb haladt egyre kétségbeesettebb lettem, hely nem volt hogy védekezzek, kezei bilincsként fogtak körül, és húzta le a felsőmet.

Nem!!Nem!!Nem. Nem akarom. Nem hiszem el, hogy képes lenne megerőszakolni.Hogy teheti??!! Egy mocskos szemét...!!
-Hagyj békén, nem akarlak!!-Könyörögtem és szememből a könnyek potyogni kezdtek.
Ő meg csak ledöntött a fűbe, és nevet.
-Nem azon múlik, hogy te mit akarsz!! Az enyém vagy.-Suttogta, és kirázott a hideg.
-Te is akarsz engem, ne tagadd.-Lehelte a fülembe.
A hideg elektromos szikrák futottak a bőröm alatt. Undorodtam tőle.Legszívesebben itt helyben megöltem volna, akkora haragot, sőt gyűlöletet éreztem.Testemben a görcs egyre nagyobb lett, egyre hangosabban kiabáltam.
És ő nem hagyta abba. A könnyeim összemosták a tájat.

2. fejezet - Harcaim

Reggel van. A Nap legalábbis süt. Akkor elvileg reggel van. De a tegnap éjszaka után már nem biztos. Lehet, hogy most már a napsütés sem jelenti ugyanazt mint régen? Életemben először nem voltam biztos benne, hogy reggel van…….


A szobámban vakító fehéres világosság feszült, szinte a szememet bántotta. Végignéztem magamon és láttam, hogy lila póló és fekete melegítőnadrágban vagyok. Levetett ruháim az ágy melletti széken, összehajtva, csuromvizesen. Tehát mégsem álmodtam. Emlékezni mindenre emlékeztem, kivéve arra, hogy mikor és hogyan öltözhettem át. Az sem volt tiszta, hogy mikor keletem fel a földről éjszaka. Reménykedtem benne, hogy nem a szüleim találtak rám és öltöztettek fel, mert akkor kezdhetnék magyarázkodni. Márpedig nem fogok. Úgy éreztem, nem tudnák beszélni.

Az ágyamból kikászálódva a fürdőszoba felé vettem az irányt, és elsőként a gyanús bizonyítékokat tüntettem el -sáros ruháimat a szennyessel együtt beraktam a mosógépbe. Megkönnyebbülten szedtem össze a fürdéshez szükséges piperecuccaimat és hosszúidon keresztül folyattam magamra a forróvizet abban a reményben, hogy nem fáztam meg éjszaka. Az éjszaka. Erre a gondolatra még a forróvíz alatt is reszketni kezdtem, és a gyomromtól a szívemig ismerős izgalom kúszott fel. legszívesebben sírtam és nevettem volna, elbújtam volna egy sötét szobába és táncoltam volna szikrázó fehér táncteremben. Érzéseim egyszerre töltöttek el jeges rémülettel és boldog révülettel, egyenlő mértékben.

Tény és való a fantáziám mindig is kreatív volt. Imádtam zenét hallgatni és zenélni. Olvasni és írni. Festményeket és fotókat elemezni, és fotózni. Bennem minden kétirányú volt, egy féktelen ellentétességgel párosulva. Mindent amit érzékeltem befogadtam és mindent amit éreztem és gondoltam kinyilatkoztattam valami által. Szó, ami szó művészélek vagyok. Nemcsak a gondolkozásom, hanem az életvitelem és viselkedésem szerint is. de nincsen bennem igazi vágy, hogy másnak is megmutassam ezeket, mert leginkább az alkotási vágyamat akartam kielégíteni. Most viszont tőlem teljesen eltérően, legszívesebben sikítottam volna. Bementem volna a városba és kiabálva mondanám el, hogy mit láttam, élvezném az arcukon a megdöbbenést, majd a belefáradt aggodalmat, miközben arra gondolnak, hogy nem-e örültem meg.

De valami megerősödött bennem. Vigyázni, őrködni akartam a pillanatot. Az életem pillanatát. Ez az ezüstös szürkés-feketés farkast, ezt a lényt, aki visszaragadott a biztos halál karmai közül. Talán ostoba vagyok, de őrizni akartam, hogy soha el ne feledjem. Irigyeltem másoktól. Ezért döntöttem a csend mellett. A csend majd megőrzi helyettem.


A lehető leggyorsabban öltöztem fel, és szárítottam meg a a hajamat. A reggeli eddig sem tartott.Tükörtojás, zsemle, paradicsom, narancslé. Minden mozdulatomban kapkodás volt, nagyon sietettem.Az étel ízét érdekes módon ezerszer finomabbnak és csábítóbbnak éreztem, mint eddig, mégsem tudtam nem sietni. Gondolkoznom kellett. És ehhez a festés a legjobb mód. Ilyenkor lecsitul az elmém. Nincs vihar. minden egyszerű


Rohanva érkeztem a szobámba. Bak. Festék. Ecset.Az üres akvarell lap kifeszítése fél percig tartott. Már álltam is neki. Ölembe húzva a fenti elkezdetten kívül több skiccet is csináltam, biztos ami biztos alapon.

Sokszor felidéztem pár órában amikor festettem róla. Vagy pár perc volt talán?! Olyan kevés árnak tűnt emlékezni, én látni akartam újból.

A kulcsszó: őrzöm a pillanatot. Megőrzöm a csodát.

Amikor a szemembe nézet valami megszakadt bennem, nem is tudom, hogy akkor miért nem vettem észre. Vagyis sejtem. Az a halálos másodperc utáni döbbenetem valószínűleg megakadályozott. Reális volt azt hinni, hogy akkor ezért lettem más. Reális? Te jó ég! Ezt a szót ki kell törölni a szótáramból ezentúl. Mire lehet ráaggatni ezentúl ezt a szót? Még a legutolsó, legjellegtelenebb pillanatot is másképp élem majd meg ezentúl. Az a farkas lett a központ, a Nap. Az én farkasom, a megmentőm. Nem tudom mi űzött felé, de mintha a létezése elég ok lenne arra, hogy boldog legyek.

A kép jól sikerült, tökéletesen visszaadta a csodálatos, földöntúli lényt-amennyire csak lehetett. Azt amit, akkor éreztem, a törést, a kényilást, a földöntúli boldogságot, bizalmat és biztonságot-és az ezek miatt érzett elképedést, és megrökönyödést. Emlékszem a dühömre, féktelen düh volt-most már csak nevetek rajta, habár most is igaznak vélem akkori gondolataimat. Hiszen nem erre vágytam-e egész életemben? Nem ezt akartam-e Jamestől? És az üres szerelem mellett, több hónapnyi önsajnálat után váratlanul a halál kapujában nem ezt kaptam-e meg? Csak egy farkastól. Nevetséges, de Ő több volt egy farkasnál. Ő?!!!Mi az, hogy Ő? A gúnyosnál gúnyosabb gondolatok elárasztották elmémet, holott tudtam, hogy ez a kötelék örökre megmarad. Van amit nem lehet megszakítani. Bennem akkor elkezdődött a harc.

Egy olyan harc, amit az elmém úgysem nyerhet meg-túl jól ismertem már önmagam. Az érzéseimnek sose parancsoltam, meg sem próbáltam. És van itt még egy döntés, amit meg kell hoznom. Mi legyen Jamessel? Lassan elképzeltem, ahogy megcsókolja a nyakam, majd az ajkaimat, és gyorsan halad egyre lentebb...A hideg rázott ki a gondolattól, pedig bármennyire is a lelkembe gázolt, a testi szerelem részével sohase volt nagy probléma. Eddig tökéletesen tudott rám hatni. Eddig.Miért nem érzem azt az eddig rám törő hevességet, amit eddig mindig? Miért...

Vajon mi történhetett tegnap? Mi szakadt meg bennem? Hiszen már nem vagyok ugyanaz mint tegnap, nem érzem magam ugyanannak. Valami felbomlott bennem, és részben a halálközeli élménynek köszönhetően sokkal hálásabb lettem az élet felé, de sokkal határozottabb is. Szakítok Jamessel, a bizalom nélkül úgysem ér semmit az egész kapcsolat.

Látnom kell a Farkast, nem tudom miért. Miért? Miért? Miért?A szavak csak visszhangoztam a fejemben, de válasz nem jött.

1. fejezet – Két világ között

Elkezdett esni, hallgattam, ahogy a szél egyre inkább megtépázza a fákat, majd lustán kinéztem az ablakon. Természetesen csak sötét árnyakat, és örvénylő zöldesszürke masszát láttam. Egyre hangosabb volt az eső és ez jótékonyan hatott rám -kissé megnyugtatott, de a rosszkedvemet már csak az álom tudta elűzni.

Egy hatalmas csattanásra keltem fel. Azonnal kiugrottam az ágyból és kinéztem a sötétségbe. A szemem csak megkésve alkalmazkodott a hatalmas sötétséghez, majd az eddigi erőlködésemet egy hatalmas villám világossága szakította meg. Félig vakon, és káprázó szemekkel -szentségelve kezdtem el újra a műveletet. Bosszúsan állapítottam meg, hogy egy kidőlt fa épen az én ablakom mellé dőlt, éppen csak megkímélve az üveget. Hát ez fantasztikus! Ilyen az én szerencsém. A hatalmas akácot a szél még inkább elkezdte tépni, rám hozva a frászt, hogy oldalra csúszva mégiscsak az ablakom korai halálát okozza. Az öltözködés soha nem volt az erősségem, de most egy perc se telt bele és magamra rángattam egy farmert, meg egy fehér kötött pulcsit és rohantam kifelé az esőbe. A családom minden tagja békésen aludt -nem lett volna szívem senkit felkelteni, habár eszembe sem jutott bárkinek is a segítségét kérni és én egy szál farmerben, esernyő vagy kabát nélkül léptem ki a sötétbe.

A szél és a nyár ellenére nagy hideg hamar megtették az előre megjósolható hatást -körülbelül két másodperc után vacogva kerültem meg a házat, és botladozva kerültem ki a nagyobb pocsolyákat. Nem sok sikerrel...Ez jellemző! A cipőm elég gyorsan -még magamhoz képest is hamar átázott, a ruháim is csuromvizesen tapadtak a bőrömre. Utáltam ezt az érzést, és legszívesebben lekapkodtam volna magamról a ruhákat vagy legalábbis bementem volna a házba átöltözni, de már nem fordulhattam vissza. Ennél sokkal kitartóbbnak, és ezerszer harciasabbnak tartottam maga, semmint egy ilyen semmiség visszatartson a tervemtől. Bár ebben a pillanatban közel sem tűnt semmiségnek.

Az eresz alá húzódva próbáltam kikerülni az ömlő esőcseppek sokaságát miközben az ablakom felé araszoltam. A hatalmas villámlásokat eltekintve teljes sötétségben értem el a fáig, ami vészesen közeledett az ablakom felé csúszva. Elég félelmetes látvány volt, meg kell hagyni. Megragadtam az egyik nagyobb ágat és minden erőmet beleadva próbáltam magam felé húzni, amivel csupán annyit értem el, hogy más csak húsz centimétert kellett elvonszolni, nem pedig huszonötöt. A fa nagyon nehéz volt, és ömlött róla a víz és a tapintása ragadós és nyálkás volt- szóval elég undorító és biztosságra sem volt a legtökéletesebb, de erősen rántottam meg. És ez volt a vesztem. Az idő lelassult. Mindent pontosan, tökéletesen és részletesen láttam és halottam, a lehető legmélyebben érzékeltem magam körül mindent. A szél sós és fűillatú, enyhén hűvös. Az ég elsötétült, a csillagok komorak és feketék, az ég pedig a fekete és a sötét szürkéskék között örvénylett. Az arcomon éreztem az esőcseppeket és meglepően langyosnak hatottak. A fa zuhanása pedig életem egyik legszebb látványa volt. A nagy sötétzöld fa leveleiről milliófelé szóródtak szét az ezüstszínű cseppek és a telihold millió csillaggá változtatta. Csodálatos volt és egyszerre félelmetes. Éreztem, hogy ez lesz az amit utoljára látok, de egyáltalán nem bántam. Már akkor elbúcsúztam az élettől, amikor zuhanó testem még le sem ért a nyirkos földre. Vártam a becsapódást.

Nem jött.

Abban a pillanatban egy hirtelen és mennydörgő morgás szaggatott bele az éjszaka csendjébe. És szemeim előtt két hatalmas és intelligenciától csillogó szemet láttam meg először. A szemek kékek voltak, és bennük liláskék árnyalatok áramlottak. Először arra gyanakodtam, hogy meghaltam. Igen, ez lenne a legvalószínűbb. A zuhanó faág emléke beleégett az emlékezetembe, és az a csodálatos káprázaté is, amit utána éltem át. A faág azonban még mindig felettem tornyosult, de a farkas saját testével tartotta fent. Megmentett-suhant át az elmém legmélyebb zugán egy sóhaj. Talán ez volt az a pont amikor megállt az idő, ha lehet még jobban és én belemerültem a magával ragadó szempárba. A farkas szürke és fekete volt, egy isteni tünemény. Hatalmas testével megdöbbentően könnyen tartotta kidőlt akácot, és közben nézett. Forró lehelete az arcomba csapódott, kissé megmelegítve. A nyugalom és béke érzése elfogott, teljesen biztonságban érezte magam. És pont egy farkassal, amikor én nem igazán vagyok állattartó. Persze nem mondanám, hogy nem szeretem az állatokat -de ez közel sem jelenti, hogy van velük tapasztalatom. A feléjük való szeretetem kimerült abban, hogy nem tartottam őket – valószínűleg nagy szerencséjükre, mindemellett a körülöttem élő és élettelen természetet tisztelem és védem. Ennyire közel még sohasem voltam egy állathoz. Állat!! Állat vajon? Tud így nézni egy állat? Ez a káprázatosan szép kék szempár, amiben megtaláltam mindent egy pillanat alatt amit kerestem, okos csillogó tekintet, ami talán még most is üzen nekem. Nem tudom meddig voltunk így, de még a hideget sem éreztem. nem akartam elmozdulni. legszívesebben köszönetet mondtam volna, és kezeimet a bundájába fúrva ölelném magamhoz ezt a lényt. Még magamban sem tudtam állatnak nevezni. Ehelyett csak néztem mozdulatlanul, mint akit hipnotizáltak-végeredményben tényleg elbűvölt.

Felnyújtottam a kezem és abban a pillanatban velőtrázó vonyítás tépte szét a csendet. A kezem nem ért el hozzá amikor egy hatalmas ugrással odébb termett és hátáról a fát levetette. A fa kis pálcikaként esett a tócsába és kettőt pattanva elgurult a kerítésig. Megdöbbenve húztam vissza a kezemet a nyílt ég felől és felülve ránéztem.

– Köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél.-Nem tudtam, hogy megérti-e, de éreztem, hogy bánnám, ha nem köszönném meg.

A köszönetem hallatán remegés futott végig rajta, és mintha  egy mosolyt láttam volna. Persze ez képtelenség, azt hiszem....Bár a mostani után, át kell gondolnom, hogy miről mit hiszek. 

Szemét lehunyva, első lábait kissé előretolva a sárban hátrahelyezte a testsúlyát, és fejét lehajtotta a mellső lábaihoz megfeszítve.

Udvarias farkas....Aztaa...

Meghajolt... Megtisztelt.Ez képtelenség!

Bennem sikítottak a gondolatok, és legszívesebben azon nyomban üvöltve szaladtam volna ki a világból. Nem, nem féltem. Nem is döbbentem meg, habár ez kis mennyiségben jelen volt az érzelmi palettámon. Egyszerűen hihetetlenül, képtelenül és irracionálisan dühös voltam. Persze nem a farkasra. Az összes emberre és főleg férfira. Mert összességében nem kaptam még ennyi biztonságot és tiszteletet senkitől, talán csak a családomtól. Éreztem, hogy az elfojtott harag könnyei lefolynak az arcomon, és reméltem, hogy a farkas ezt hálakönnyeknek tudja be. Tulajdonképp azok is voltak, de egy egészen más értelmezésben. Mért egy farkastól kell ezt megkapnom?

Újabb fülsüketítő vonyítás és farkas egy utolsó pillantás kíséretében eltűnt egy hatalmasat ugorva. Vágyakozva néztem utána. Megmentett. Akkor még nem tudtam, hogy életem abban a pillanatban végleg megváltozott.

Nem tudom meddig ültem a hideg földön, a nyálkás és tocsogós sárban. Bámultam ki a fejemből. Egyik pillanatban a gondolatok elárasztottal és ellenállhatatlanul sodródtam, a másikban meg….tényleg csak bámultam, és üres tudattalan szemekkel néztem meredten magam elé.

Epilógus

"És mikor majd számot tartasz,hogy mid van, ne felejts el semmit értékbe venni! Hiszen vannak elszakíthatatlan és eleve elszakításra ítélt dolgok, meg persze olyanok is, amelyek elszakításuk után is megtartják a varázslatosságukat.Menj be a kápolnába, és nézd meg őket a polcaidon, merj kutakodni is! Ne zavarjon, ha lelöksz néhányat a polcról, értékük megmarad. Lágyan és határozottan tisztisid meg őket a portól, de vigyázz ne időzz itt túl sokat, mert új kincsek milliárdjai várnak rád!"